Nautilus

Belső utakon...

Film bejegyzései

Álmos vagyok éppen, mert újra a Dunát néztem: Ingmar Bergman "Csend" trilógiájának harmadik részét ásítoztam végig.

A csend Bergman szerint a hiány filmje. Már nem keressük Istent, nem is kérdezősködünk, már csak a csend maradt. "Amíg az első két darabban arra figyeltünk, mit mondanak a színészek, most arra figyelünk, miről hallgatnak", olvastam valahol. Egyesek Bergman művészete csúcsának tartják a filmet, amelyben a végletekig letisztult, örökké tartó csendet élhetjük át. Nos, ha így van, a film olyan jól sikerült, hogy majd' elaludtam, annyira unalmas. Teccikérteni, ez olyan, mint a gimis rajzkönyvünkben a fehér alapon piros négyzet. Vagy a rózsaszín téglalapokat festő "művész", aki a letisztultságnak arra a fokára is eljutott élete vége felé, hogy csak fekete vásznakat festett. A csend természetesen többet ér az előbbieknél: ha csak a fekete-fehér film fény-árnyék viszonyait nézem a színészek arcán, már zseniális. Csak nekem kevés. Ennyire azért ne tisztuljunk le. Ez olyan, mintha arról szólna a film (arról is szól talán), hogy nincs mit mondanom.

Az élet az Isten csendjében annyira szörnyű, hogy csak vergődünk benne, mint a partra vetett hal. Sajnos a film nézése közben valóban ilyen érzésem volt - menekülni. De nem az élettől, hanem a filmtől...

Újabb mestermű Bergmantól: vasárnap az Úrvacsora volt látható a Dunán.

A trilógia második része ez, melyben tovább dübörög fülünkbe elviselhetetlenül az Isten csendje, mely magányra kárhoztat.

Isten erősnek teremtett testben és lélekben, de nem adott mellé feladatot, mondja Märta Lundberg (Ingrid Thulin), és jobb híján a pap (Gunnar Björnstrand) szerelméért harcol. Amaz viszont eltaszítja, egyértelművé teszi, hogy neki nem kell ez a "szerelem", aztán mégis együtt maradnak. Együtt egy szerelem nélküli kapcsolatban, mely az utolsó szalmaszál.

Márpedig élni kell, mondja a tiszteletes Jonas Perssonnak (Max von Sydow). Miért, kérdez az vissza. Igen, miért is? Nincs válasz. Persson főbelövi magát, a pap pedig viszi a hírt az özvegynek. Akkor magunkra maradtunk, mondja rezignáltan a feleség, aki a negyedik gyermekét várja éppen. Nincs semmi sírás, semmi jajgatás. Történt egyáltalán értékvesztés?! Vagy úgysincs értelme az egésznek, teljesen mindegy, mikor halunk meg.

Isten hallgat, mi pedig kapaszkodunk. És talán nem is kell más, a halálig kibírjuk így is. Talán jobb is, ha nem szólal meg az Isten, ha nem jelenik meg nekünk. Mert lehet, hogy csak egy pók...

Vasárnap este, lefekvés előtt még megnéztem, lesz-e valami értelmes a tévében, és láss csodát: Ingmar Bergman tiszteletére levetítették a Tükör által homályosan című remeket. S mi több, a trilógia másik két darabját is műsorra tűzték, az Úrvacsora most, a Csend jövő vasárnap lesz látható. Persze este tíz után, de ne legyek telhetetlen. Amúgy meg az eddig általam látott Bergman filmek talán száz százalékát a Dunán láttam, köszönet illeti érte őket.

"Láttam Istent. Egy pók volt." - mondja a félőrült Karin, a film csúcspontjaként. Az örök kérdés, van-e Isten, és ha nincs, hogy lehet ezt elviselni, itt is végigvonul a filmen. Talán mégsem Karin az őrült? Már reménykedünk mi is, hogy az ajtó mögül valóban Isten bújik elő... Bizonyíték-e Isten létére a szeretet?

Sokan bele sem mernek gondolni a fentiekbe, Bergman meg egyenesen, betegesen perverz módon belevisz a sűrűbe. Igazán katartikus élményt ezzel persze keveseknek okoz. A többség - kellő értelem hiányában - eleve nem foglalkozik ilyen dolgokkal, mások meg inkább elborzadnak, és sikítva menekülnek. Azoknak meg, akiknek ez mindennapos dolog, már nem okoz katarzist. Mai fejjel újranézni ezeket a filmeket nekem sem akkora élmény, mint volt anno, nyiladozó értelmű, kétségektől és félelmektől gyötört, mindenben bizonytalan tizenévesként. De akkor meghatározó volt. S attól, hogy ma már kissé túlhaladott, nem veszített az értékéből.

A "túlhaladás" persze néha visszafejlődést jelent. Nagy a kísértés, de próbálom a hit csapdáját elkerülni. Vonzó ajánlat az elme lebutítása, mely segít elviselni a lét értelmetlenségét, vagy látszatértelmet ad neki. Még azért küzdök kicsit, nem adom be olyan könnyen a derekam...